ISKOLÁNK TÖRTÉNETEIskolánk, a Velinszky Lakótelepi Általános Iskola 1978. szeptember 4-én nyitotta meg kapuit a körzethez tartozó gyerekek számára. Az új épület addig még az országban nem alkalmazott CLASP rendszerű építési technikával készült. Ezt követte a városunkban később több hasonló intézmény. Az iskola leendő tantestületének bemutatkozó beszélgetése az új iskolában május végén volt. Az augusztusi alakuló értekezleten mintegy 60 fő pályakezdő, s 5-7 középkorú kolléga találkozott, s örömmel vázolták fel az elkövetkező tanév feladataitNémeth János igazgató irányításával. 8 évfolyam kezdte az 1978-79-es tanévet, majd volt olyan tanév is, amikor kilenc párhuzamos osztály működött, gyakran 40 fős osztálylétszámmal. Az 1200 főt meghaladó tanulói létszám miatt külső helyszínen tanult több osztály: az orosz iskolában - ami ma Arany János iskola -, a lakótelepi házak alaksorában, illetve a gázgyár néhány helyiségében. Ezért 1984-ben új épületszárny készült 12 tanteremmel. Ekkor visszatérhettek a kihelyezett osztályok. Az ekkor bevezetésre került oktatási reform és a fenti körülmények között kellett kialakítani az iskola hagyományait. Ez jelentős kihívás elé állította a tantestületet. De az igényesség szép eredményeket hozott a sportban, az irodalmi színpad munkájában, a 120 tagú énekkar fellépéseiben. A mindennapokban a tanulást segítő délutáni szakkörökre, egyéb közösségi foglalkozásokra szívesen jöttek vissza a gyerekek, még a körzeten kívül, távolabb élők is. A társadalmi, szülői igényekre válaszolva - a törvényi szabályozást is megelőzve - iskolánk Kulcsár Sándorné igazgatónő irányításával az országban elsőként felvállalta a mozgássérültek tudatosan integrált oktatását, nevelését. Az 1986-87-es tanévben fogadtuk az első mozgássérült tanulót az első osztályba. Amikor a városi tanács segítségével kialakítottuk a folyamatos képzéshez és gondozáshoz szükséges feltételeket, a következő tanévek során egyre több szülő bízta ránk mozgásában korlátozott gyermekét, hogy a családban maradhasson, ne távoli intézetben tanuljon és nevelkedjen. 1991-től Dr. Szokó Miklósnét, az iskola egyik alapító tagját választotta a testület, illetve bízta meg a városi önkormányzat közgyűlése az igazgatói teendők ellátásával. Három cikluson, azaz 15 éven keresztül volt az intézmény vezetője, választotta újra a tantestület. Az idő kihívásainak eleget téve megváltozott az iskola neve: Németh László nevét kaptuk ajándékba. A változó világ miatt lassan átalakult az iskola is egy szigorú, következetes, a gyermekek hosszú távú érdekeit szem előtt tartó nevelő-oktató iskolává. A mindig szaporodó nehézségek közös megoldása egyre szorosabbá fűzte a tantestületet, és egy igazán gyerek- és családközpontú nevelői munka bontakozott ki. Sokan járnak ide a körzetünkön kívülről is. Megteremtettük a lehetőségét, hogy a kiemelkedően tehetségesek nyugodt körülmények között tanulhassanak. A tanulmányi versenyeken, az országos felméréseken a megyei átlag fölött teljesítettünk. Kosárlabdában, fociban, atlétikában, színjátszásban városi és megyei első helyezettjeink vannak. Országos, sőt nemzetközi hírűek a sakkozóink. Előző igazgatónk nyugdíjba vonulása után, Ollé Ferencné, régi kollégánk kapott megbízást a városi önkormányzattól, és a tantestülettel egyetértésben 2009-tól iskolánk jelenlegi igazgatója. De ez már a jelen!
Iskolánk volt igazgatóinak visszaemlékezései NÉMETH JÁNOS Mikor kapta igazgatói megbízatását? Igazgatói megbízatásomat 1978. április 5-én 28. születésnapomon hagyták jóvá. Ekkor a Schönherz Zoltán Általános iskolában voltam igazgatóhelyettes. A megbízás nagy meglepetés volt számomra, mert olyan fiatal és tapasztalatlan voltam, nagyon szerettem régi iskolámban. Akkori igazgatóm, akinek nagyon sokat köszönhetek, szakmailag és emberileg is, Csanádi Vincéné biztatott és azt mondta, hogy ilyen fiatalon kell ezt a szép feladatot megkapni. Abban az időben nem volt szó arról, hogy ezen gondolkodni lehetne. A kinevezésemet 1978. május 1-jével kaptam meg. Hogyan épült fel az új iskola? Megbízásom idején már javában folytak az iskola építési munkái. Számomra izgalmas volt, hogy a tervek megismerése után az ARÉV akkori igazgatója, Kiss József engedélyezte, hogy az építésvezetővel, Karé Bélával minden lépést egyeztessek és bevonhattuk az épület tervezőjét, Callmeyer Ferencet is. Az építők nagy figyelmet fordítottak az épületre és környezetére, mert ez volt az első CLASP épület az országban. Rendkívül jó, tartalmas munkakapcsolat és barátság alakult ki köztünk, olyan fontos átalakításokat és ésszerű kiegészítéseket tudtunk tenni, ami az épület jobb használhatóságát tette lehetővé. A korai kinevezés miatt részt vehettem a taneszközök megrendelésében is. Hogyan állt össze a tantestület? Azt a Városi tanács Művelődési Osztálya állította össze. A tantestület összeállításában csak nagyon szűk volt a mozgástér, mert sok jelentkezőnek megígérték, hogy itt fognak dolgozni és kevésbé figyeltek a szakos összetételre. A végleges névsor augusztus közepére alakult ki és volt olyan szak, amelyből sokan voltak és volt olyan, amelyből hiány volt, így augusztus végén még pedagógust kellett keresni, mert több ember volt olyan, akinek megígérték az állást, de csak egy vagy két év múlva foglalta el. Ezért nagyon bizonytalan volt a tantestület végleges felállása. Mikor került sor az épület átadására? A nyár építkezéssel és szervezéssel telt. Az épületet augusztus 21-én vettük használatba és kezdődött meg a beköltözés. Nagyon sok segítséggel az épületet sikerült egy hét alatt lakhatóvá tenni. A Honvédség segítségével minden bútor és taneszköz a helyére került, még éjszaka is költöztünk. Az iskola tanulóinak és szüleiknek az évnyitó előtti napokban bemutattuk évfolyamonként az osztálytanítókat, osztályfőnököket, tantermeiket, így az évnyitó napjára már magukénak érezték az épületet. Az évnyitó szeptember 1-jén volt. Kezdettől fogva „kígyós iskola”? Ügyeltünk arra, hogy az épület szelleméhez méltó dekorációval fogadjuk a birtokba vevőket. A nagy terek és tágas folyosók egészen más légkört és szellemet sugalltak. Mindenben másként kellett gondolkodni. A kígyót csak egy év múlva kaptuk, ami az épület szimbóluma lett. Hogyan kerültek a gyerekek az új iskolába? Az iskola iránt nagy volt az érdeklődés, az igényeket nem tudtuk kielégíteni, sokkal többen akartak ide járni, mint ahány gyereket be tudtunk fogadni. A felső tagozaton voltak olyan osztályok, akik tanárral érkeztek más iskolából. A tantestület az évet nagyon lelkesen, tele ötlettel és tettvággyal kezdte. Utólag visszagondolva is nagyon felemelő az az érzés, hogy mindenki a legszebbet és a legjobbat akarta. Helyetteseim közül Molnár Dezsőné tapasztalt helyettesként érkezett, Roskó Istvánné pedig előző munkahelyemről jött velem. Mindkettőjüknek nagy érdeme, hogy jó szellemű közösségeket sikerült kialakítani. Ekkor még nem létezett a „B” épület, csak a 16 tanterem. Milyen iskoláról álmodtak? Olyan iskolát akartunk, ahol a gyermek jól érzi magát, sajátjának és otthonának érzi az épületet, a pedagógus meg tudja valósítani álmait, szereti a gyerekeket, és társnak érzi a tanulás folyamatában. Arra törekedtünk, hogy a lakótelepi gyereknek - mivel az iskola a lakótelep közepén terül el és szinte mindenki „belát” – legyen második otthona. Nyitott iskolát teremtettünk, sok szakkörrel és délutáni elfoglaltsággal, mert a gyerekek nem tudtak máshova menni. Elhatározásunk volt, hogy közvetlen hangnemben, a szülők bevonásával neveljük tiszteletre, becsületre a gyerekeket. Szívesen emlékszem az első osztályokra, akik minden nap tettek valamit az épületért, hogy szebb legyen. Meghatódva jártak a nagy térben és próbálkoztunk azzal, hogy milyen célra lehet azt legjobban használni. Sok-sok alkotás született, amit az épület díszítésére készítettek, ezek mind nagyobb méretűek voltak, mint amit a kisebb terekben megszoktak. A gyerekek szabadidejét kitöltöttük különféle délutáni programokkal. Szívesen emlékszem a néptánc csoportra, a furulyásokra, énekkarra, fúvósokra. Én azt érzékeltem már akkor is, hogy nálunk reggeltől-estig élet folyt. Tartalmas kapcsolatot alakítottunk ki a SKÁLA Áruházzal az ARÉV Sportkörrel, a VIDEOTON Sportkörrel, de volt tájékozódási futás, úszás és öttusa is. Gondolom, hogy közel harminc év távlatából visszaemlékezni minden részletre már nehéz, de a könyvtár kialakítás, amely az épület szerves része lett az étterem felett, az új szárny építése a színpaddal a mai napig a nagy eredmények közé sorolandó. Ezzel lett az épület a város legnagyobb iskolája. Hogyan alakult az iskola bővítése? A demográfiai hullámnak megfelelően változó létszámmal indultak évfolyamok, volt olyan, hogy elsőben 7 osztály, ekkor kinőttük az iskolát és birtokba vettük a volt orosz iskola épületét és tanítottunk a Gázmű területén. A volt orosz iskolát egy hónap alatt tettük lakhatóvá a szülők nagyon sok segítségével. Ebben az évben leégett a Május 1-téri iskola is, még őket is befogadtuk. Ez nagyon nehéz időszak volt. Az épület leterheltsége délelőtti és délutáni tanítású lett. Ekkor készült el az épület bővítése. Mit tartott igazgatói munkájában a legnagyobb kihívásnak? A vezetői megbízás elfogadásával nagy felelősséget vállal az ember. A tantestület minden tagjával, az iskola minden tanulójával olyan kapcsolatot kell kialakítani, hogy mindenki azt érezze, hogy a legjobbat akarjuk és tesszük a közös cél felé. Fiatalon nekem az volt a legnagyobb kérdés magamban mindig, hogy akiket tanítunk megállják-e a helyüket az életben, jól neveljük őket? Mi akkor a város iskolái között nagyon gyorsan rangot vívtunk ki magunknak azzal, hogy tanulmányi, sport versenyeken, vetélkedőkön sikeresen szerepeltünk. Tanulóink nemcsak tudásban emberileg, viselkedésben is dicséretet érdemeltek. A sok színes program eredményeként sok meghívást és megbízást kaptunk. Tehát úgy gondolom, hogy az volt a legnagyobb kihívás, hogy egy sajátos arculatú, színvonalas iskolát hozzak létre, amely örök fiatal és fejlődik. Kinek az irányában volt Önben hit, vagy megfelelési vágy? Elsősorban a tantestület, az iskolába járó gyerekek, a volt iskolám, akik nagyon jó szívvel bocsátottak útra. Valamint szerető és aggódó édesanyám, akit kinevezésem hónapjában örökre elvesztettünk, de maradt a családom, akik mindenben segítettek. Mire a legbüszkébb az intézmény élén eltöltött évekből? Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Huszonkét éve már nem vagyok igazgató. Úgy érzem olyan iskolát indítottunk el, amellyel Székesfehérváron színesebbé vált az oktatás és nagyon sok értékes embert nevelt. Ha találkozok tanítványokkal, vagy szüleikkel a mai napig érzem a megkülönböztetett szeretetet és tiszteletet, a beszélgetést mindig tudjuk folytatni és a tiszta tekintetek, a mai szülők büszkén mondják, hogy a gyerekemet én is olyan iskolába akarom járatni, mint az volt annak idején. Ha mégis ki kell emelni valamit, akkora az ünnepélyek, elsősorban a Karácsony hangulata tér vissza sokszor emlékezetemben. Nekem az intézmény élén töltött nyolc év ma már életem legszebb részévé szelídült kedves kollégákra és gyönyörű, tiszta szívű gyerekekre emlékezem. Emlékezetes esemény vagy eredmény? Az előbb említettem a Karácsonyt. Nagyon sokat lehetne felsorolni, minden évben minden napot az évnyitótól az évzáróig. Dehogy! A következő évnyitóig, mert nyáron is sok minden történt táborok, vándortáborok. Egy harminc éves iskolában még lehetőség van arra, hogy egy igaz történelmet megírjon, talán egy harminc éves évkönyvben. Még összeszedhető a sok élmény és emlék és vele együtt az eredmény is. A legnagyobb eredménynek én az itt végzett tanulók életútját tartom (persze ez nehezen mérhető), hogy az itt tanultakkal, tapasztaltakkal milyen emberré váltak. Meddig volt az iskola igazgatója? 1986. augusztus 15-ig. Akkor a Fejér Megyei Pedagógiai Intézetbe mentem a szaktanácsadók munkáját szervezni. Majd a Művelődési Minisztériumban oktatásfejlesztéssel foglalkoztam.1993-ban visszajöttem a Képző Központ igazgatóhelyettesének. Mit üzen az utódoknak? Ma már nagyon elszakadtam az iskolai élettől, gyermekeim már nem, unokáim még nem érdekeltek az iskolában. Egész életemben azt tapasztaltam, hogy jó indulattal, szeretettel, őszinte kapcsolattal mindent könnyebb megoldani. Az embert sok-sok tevékenységen keresztül lehet nevelni és fejleszteni, ezért nem csak az ismereteit, hanem a személyiségét is legalább úgy kell fejleszteni. Németh János ****************************************************** KULCSÁR SÁNDORNÉ 1986. augusztus 16-tól 1991. augusztus 1-ig tartott az igazgatói megbízatásom. A munkaviszonyom meg augusztus végén szűnt meg, augusztus 28-án kerültem át a TK-ra. Köszönöm a Németh László Általános Iskola igazgatójának és nevelőtestületének, hogy annyi év távlatából még számon tartja az elődöket, s hogy annak ellenére megkeresett a kérdéseivel, hogy mindössze egy igazgatói ciklus alatt vezettem az akkor Velinszky László Általános Iskolát. Igazgatói feladataim közül a legnagyobb kihívásnak azt éreztem, hogy sikerüljön egy olyan egységes pedagógiai koncepciót kialakítani, amelynek mentén egyetértésre jutott iskolaközösség formálódik. Olyan nevelőtestületre vágytam, amelyik fogékony az innovatív eljárások iránt, s közben megőrzi azokat az iskolai hagyományokat is, amelyeket az alapító igazgató indított el. Nemcsak az iskolában, hanem a városban is új ember voltam, nem voltak előzetes ismereteim, s valóban komolyan gondoltam azt, amit a nyitó értekezleten mondtam: „A megfelelés lehetőségét kérem a kollégáktól.” Elmondhatom, hogy ez a vágyam nem maradt teljesületlen. Olyan társakra találtam az iskola pedagógusai között, akikkel gyönyörűséges eredményeket tudtunk elérni. Utólag úgy látom, magas szintű és tudatos pedagógiai munkára törekedtünk. Mindig a saját iskolánkra próbáltuk aktualizálni a kötelezően előírt nevelőtestületi témákat. Szenvedélyes vitákra emlékszem, meg a munkaközösségek méréseire, amelyek az oktatás és a nevelés területeire egyaránt kiterjedtek. Elkészítettük az iskola helyesírási térképét, a matematikai gondolkodásra vonatkozó helyzetelemzést, vizsgáltuk az értő olvasást az alsó és felső tagozatos tanulók körében. Az osztályozás és értékelés viszonyára vonatkozó kérdőíveket a gyermekek, szülők és pedagógusok egyaránt kitöltötték, s ennek elemzésre alapozva fogalmazta meg az osztályfőnöki munkaközösség az iskola feladatait. Ma ilyenkor diagnózis készítéséről, az iskolahasználók jogainak biztosításáról vagy minőségbiztosítási eljárásról beszélnénk! Bálint Anikó, Gartner Éva, Simon Ági, Szokó Anika neve jut eszembe. Nagyon jó szívvel gondolok az alsó tagozat tanítóira, akik élve az 1985-ös oktatási törvény adta módszertani szabadság lehetőségével, sokféle módon tanítottak olvasni. A hagyományos Romankovics-féle hangoztató-elemző-összetevő módszer mellett volt olyan első osztály, ahol a Lovász Gabriella –féle módszert preferálták, de jelen volt NYIK program s a Tolnainé-féle olvasástanítás is az iskolában. Lehetőség nyílt az összehasonlításra, mag arra, hogy a gyermekek a nekik leginkább megfelelő módszer szerint haladjanak. Mire vagyok a legbüszkébb? Arra, hogy az elsők között vállalkoztunk egy valódi nóvumnak számító kihívásra, nevezetesen az SNI integráció megvalósítására. Annak ellenére, hogy bár a hályogkovácsok magabiztosságával vágtunk neki a munkának, mégis sikerek születtek. A titok abban rejlik, hogy a nevelőtestület akart felkészülni erre a feladatra! Iskola- és óralátogatásokon vettek részt, továbbképzésekre jártak, sok segítséget kaptunk a Pető Intézet és a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola Szomatopedagógiai Tanszékének az oktatóitól. Nemcsak tanácsokkal, hanem szakemberek biztosításával is hozzájárultak ahhoz, hogy a mozgássérült gyermekek nevelésében ne valljunk kudarcot. A siker másik biztosítékát a szülők támogatása jelentette. Mindvégig velünk voltak ebben a programban. Nélkülük sokkal több nehézséggel kellett volna szembe néznünk, könnyen belefáradhattunk volna! A szülőtalálkozók jóízű beszélgetései, a meghitt együttlétek máig elevenen élnek bennem. Sokat köszönhetek a mozgássérült gyerekeknek! Nemcsak az iskolának adott egy semmivel össze nem téveszthető egyedi arculatot az ő integrált nevelésük, de egész további életutamat meghatározta az a tapasztalat, amit velük és általuk szereztem. Ők voltak a doktori disszertációm témaadói, miattuk és értük is dolgoztam ki egy differenciáló pedagógiai szakképzési programot, és vettem részt egy olyan - Uniós támogatással megvalósuló-, tananyagfejlesztésben, amely pedagógusképzésben résztvevő hallgatók attitűdmódosítását célozza. Mi a legemlékezetesebb esemény? Sok van. Kirándulások, táborok, amikor minden csapatunk nyert a városi matematika versenyen! Az országos NAT vita, amelynek rendezésében mindenki összefogott. A jó hangulatú tanévnyitók, karácsonyok és farsangok! A sok remek óra, amit látogathattam! Kire/kikre emlékszem leginkább? A Varga Kati és Bálint Anikó nevével fémjelzett egyetlen osztályra, akiket 4-től volt szerencsém tanítani. (Köszönöm, hogy sokuk megjelölt az iwiwen.) A vándortáborosaimra, akik négy éven át hűségesen kitartottak mellettünk. Arra, amikor a Berettyó mentén a szívbajt hozva rám, szirénázó rendőrautóval állítottak be az iskola udvarára, csak mert szerették volna megnyerni a csapatok közötti gyorsasági versenyt. Vagy az utolsó Szigetvári táborozás éjszakai zászlókereső portyájára! Köszönet Kis Marinak, Peresztegi Klárinak, Gaál Zolinak, Frisnyák Sanyinak és Becker Terinek a nagyszerű hangulatért. Azt hiszem, igazságtalan vagyok, mert a felsorolás mindig esetleges. A nevelőtestület egésze nélkül ugyanis nincs Velinszky, s a kollegák bizony mindannyiszor eszembe jutnak, ha a fehérvári iskolára emlékezem. Nem volt feszültség nélküli a közös munka, fájdalom és kínlódás is akadt. De: a vajúdásból született valami, egy ISKOLA, amire hitem szerint jó visszaemlékezni. Manapság divat kompetenciákról beszélni. Utólag tán elmondható, hogy rendelkeztünk azokkal a személyes és professzionális pedagógiai kompetenciákkal, amivel a gyerekek számára élhető és szerethető iskolai létet teremtettünk. Ezt kívánom az utódoknak is. Végezetül engedjék meg, hogy pedagógiai ars poeticámat ajánljam figyelmükbe: „A gyermekek abban a küldetésben születnek, hogy a közös szépség egy-egy darabját közénk elhozva, a maguk hozzájárulásával újjáteremtsék az emberiséget. Ezzel a teremtő erővel mindegyikük rendelkezik, akkor is, ha fél keze van, vagy egy se, ha vak, ha béna, ha mongoloid, vagy ha süketnéma. Nincs szebb, felemelőbb, nemesebb feladat, mint az ő újjászülető munkájukban segédkezni és igen nagy megtiszteltetés, ha engedik…” (Kokas Klára) Kulcsár Sándorné
******************************************************
Az intézményben 1978-tól dolgozom, tehát alapító tagja voltam az iskolának, a nevelőtestületnek. Biológiát, földrajzot tanítottam. 1991. augusztus 1-től kaptam – pályázat útján – kinevezésemet Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzatától. E beosztásban 2006. július 31-ig tevékenykedtem. Nyugdíjas éveimet töltöm 40 év szolgálat után. Egy ekkora iskola vezetése önmagában a legnagyobb kihívások egyike. Szerencsém volt, mert elődeim: Németh János és Kulcsár Sándorné igen stabil nevelőtestületet és jól működő iskolát hagytak rám. Nehézség az akadt bőven. Nem volt vezetői tapasztalatom, de a kollégák segítségével lassan-lassan megoldottuk a gondokat. A rendszerváltozás gyermekbetegségei – mint ahogy a társadalom minden területére, az oktatásba is begyűrűztek. A rengeteg változás nem volt mindig kellőképpen átgondolt. Igen nagy összetartással, tenni akarással haladtunk lépésről lépésre. Minden vezetőben van megfelelési vágy. Bennem is volt egész pályám során. Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést:
De nem mellékes az sem, hogy a pedagógus, aki rám adta voksát választások során (3x5 évre) elégedett-e? Igazságosnak tart? A napi munkám jó példa sokak számára vagy sem? Munkabírásomat, türelmemet megfelelőnek tartja? Számíthat-e rám kellőképpen, ha problémája van, és észreveszem-e, ha valakinek gondja van? Elhiszi-e gyermek, szülő, pedagógus, hogy a legjobbat akarom – akkor is, ha hibázom? Hullámhegyek, hullámvölgyek az emberi élet velejárói. Én is átéltem ezeket, de a gondterhelt napokat mindig valami szép követte, valami apró siker, ami a csúcs felé mutatott. A gyerekek, a pedagógusok és szülők segítségével szinten minden területen hozták a sikert, az örömöket, de erre mindenki emlékszik, aki átélte. A legbüszkébb arra voltam, hogy gyermek, szülő, pedagógus soha nem hagyott cserben. Minden partnerben megvolt a szándék a megegyezésre, elismertük egymás nehézségeit, ezt tartottuk szem előtt. Ez éltetett, ez adta az erőt a hosszú hétköznapokhoz. Mit üzenek az utókornak, az utódoknak? Erről regényt lehetne írni – inkább tömörítem. Először is volt kollégákhoz fordulok. Amit Ti csináltok, az a legszebb hivatás. Minden szakma alkot maradandót, de gyermeket nevelni a legnagyobb felelősség. Itt nem lehet tévedni, mert örök nyomot hagy. Egy-egy pillantásunk, mosolyunk, haragunk, hanglejtésünk örökítődik generációról generációra. Mindig példa a megjelenésünk, a szorgalmunk, a türelmünk, az akaratunk és küzdelmünk. Aki ezekben hisz, az jól tud nevelni és tanítani. Becsüljük önmagunkat! Higgyünk magunkban! Munkánk gyümölcse több éven át érlelődik. No jól lehet, a kellő tiszteletet, szeretetet és elismerést környezetünktől nem mindig kapjuk meg, de éltessen az, hogy nagyon sokaktól igen – sokszor évek multán. A gyermekek felé azt tolmácsolnám, hogy a mi szakmánk nagyon nehéz. Családban, tehát egy kis szeretetteljes közösségben is naponta kell megküzdeni a sikerért, az elismerésért, a békéért, s azért, hogy olajozottan működjön a közösség. Pláne, ha több gyermek van a családban. Még ott is nehéz az érdekeket összeegyeztetni. Hát még ott, ahol harminc gyermek ezer és ezer tulajdonsággal, képességgel van megáldva, s ennyi ember ennyi érdekét összehangolni – ugye érthető – nem mindig sikerül. Ehhez elengedhetetlenül szükség van a gyermeki akaratra, együttműködésre, egymás tiszteletére. E nélkül nincs sikeres osztály, nincs sikeres iskola, de ezt igazán akkor fogjátok átérezni, amikor a Ti gyermeketek is legtöbbször mást akar, mint a szülők, nevelők. Na ezt összehangolni – ez férfimunka! Becsüljétek tehát szüleitek, nevelőitek munkáját. Gondolkodjatok Ti is azon, hogyan lehet megszépíteni egymás hétköznapjait. Ha nagyon akarjátok, sokat javulhat a közérzetek. Nagyon sok múlik rajtatok. Ha tiszteletet sugároztok, azt kapjátok vissza. Próbáljátok ki! Azon volt tanítványoknak pedig, akik már gyermekeiket nevelik – sok erőt, türelmet kívánok. Ők már tudják a nagy titkot: csak annak van kiegyensúlyozott felnőtt élete, akinek igazi gyermekkora volt. Ezért kell nagyon figyelni gyermekeinkre – sikerekre, kudarcokra egyaránt. A szülői figyelem és példa szent a gyermek számára. Ezért nem szabad tévedni. Tudni kell mindnyájunknak – mindegy, milyen szakmában dolgozunk és tartjuk el a családunkat: az életvitelünk a fontos. A tisztességünk, a becsületünk, a napi küzdelmünk, embertársainkhoz való viszonyunk, a példamutatásunk, ez dönti el: tisztelhet-e a közösség, amelyben élünk. Aki így él, s ezt örökíti tovább, elismerésemet és köszönetemet fejezem ki, és büszke vagyok rá. Székesfehérvár, 2008. szeptember Szokó Miklósné |
